Ma délelőtt a győri városháza dísztermében tartott eredményhirdetéssel és díjkioszóval zárult az 56. Kazinczy-verseny Kárpát-medencei döntőjének rendezvénysorozata. Az eseményen Szakonyi Károly Kossuth- és József Attila-díjas író mondott ünnepi beszédet, melyet teljes terjedelmében közlünk.
Kedves Hallgatóim!
Itt vagyunk újra ennek a szép városházának a dísztermében, itt és végre együtt a Kazinczy-verseny ötvenhatodik Kárpát-medencei döntőjén, a járvány kényszerű szünetei után. Azoknak, akik először vannak itt, új a környezet, de nekünk, akik az elmúlt fél évszázadnyi időből jó néhány évben jelen voltunk, ezek a napok a hazatérés napjai.
Miért is sereglünk össze minden tavaszon a Kárpát-medence különböző tájairól, mi is a dolgunk, miért foglalkozunk azzal kellő szorgalommal, hogy a versenyre jelentkező és felkészített diákok helyesen, kiejtésünk törvényeinek megfelelően beszélik- e anyanyelvünket, ismerik-e hangzását, tudják-e, melyik vesszőnél kell megállni, melyiknél nem, miként kell figyelembe venni a pontosvesszőt, jól értelmezik-e mondandójukat – és így tovább. Vajon szükséges ez?
Szükséges. Beszélni nehéz! – mondta a mozgalom sugalmazója és elindítója, Péchy Blanka. És csatlakoztak hozzá kitűnő nyelvészek, anyanyelvünk tisztaságát féltő pedagógusok, s mindazok, akik felismerték, hogy nem elég beleszületni az eleinktől könnyen megtanult szép magyar nyelvbe, melyet az idegen ajkúak oly nehezen vagy alig tudnak elsajátítani – törődnünk kell vele.
Több mint hétezer a különböző nyelvek száma, s köztük ott a mienk is. Kis sziget a nyelvek tengerében, de büszke, mert sok veszélyt kiállt, megmaradt, hol átvett, hol kivetett nyelvi hatásokat, a maga képére formálta a jövevényeket, szabályozta és szabályozza önmagát, de ott kell állnunk mellette, és figyelni, mert hétköznapjaiban éri a romlás. A számítógépen megjelenő világháló nem csak a kapcsolatokat és a tájékozódást szolgálja, de idegen szavak sokaságával is behálózza nyelvünket.
Volt idő, amikor a német hatás ellen kellett védekezni. Nem csak a germanizmusokra mint nyelvtani helytelenségekre gondolok, hanem arra, hogy az ipar, de még a filmgyártás, sőt a színház is német kifejezéseket használt a munkák során. Ezek aztán hatottak a köznapi beszédre is. Ahogy ma az angol, vagyis az informatika nyelve hat. Nem mondok példákat, a jelenlévők nálam sokkal többet tudnának felsorolni, hiszen használói a modern technikának.
Pedig Kazinczy figyel bennünket, és nem nézi jó szemmel, ha idegen szavakat keverünk a magyar beszédbe. Kosztolányi Dezső, a fáradhatatlan nyelvőr egyik cikkében arról ír, hogy egy átlagember szókincse egész életén át nem több két-háromezer szónál. Kérdi, vajon hány olyan felesleges idegen szó kering nyelvünkben, melyet a magyarral jobban pótolhatunk. Legalább hatezer. Vagyis hatezer idegen szót használunk, és tizenkétezer magyar szót teszünk munkanélkülivé. Nem hiszem, hogy ez az arány Kosztolányi óta változott volna, sőt, az elektronika és velejárói még szaporították is a betolakodókat.
Pedig nyelvünk gazdag. Annyira, hogy a műfordításokhoz is bőséggel ajándékoz. Hogy mennyire, azt igazán a versfordításokból tudhatjuk. Egy magyarul tanuló amerikai, aki jól ismerte Hemingway novelláit, Ottlik Géza vagy Örkény István fordítását olvasva elcsodálkozott az író sokkal színesebben hangzó stílusán. A fordító nem hamisította meg a szöveget, csak szinonimákkal tette változatosabbá, árnyaltabbá. Ismerjük Bernard Shaw angol író mondását, miszerint ha magyarul írta volna műveit, azok sokkal szebbek lettek volna.
Ennek az értékes nyelvnek a tökéletes hangzása, a hangsúlyozással pontos értetése az, amivel az elmúlt két napban foglalkoztunk. Hogy legalább a helyes magyar beszédet ápoljuk.
„A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen „rendbehozni”, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék” – mondta ugyancsak Kosztolányi.
Ha a magyar nyelv gyönyörűségében akarunk elmerülni, vegyük elő Arany Jánost. Arany János maga a magyar nyelv. A szavak nála más színt, árnyalatot kapnak, holott a közbeszéd szavait használja, de költői képzeletébe emeli őket. Verseiben a több mint huszonkétezer szavával csodát művelt.
Nyelvünket egyébként is leghűségesebben a költők őrzik és őrizték meg, minden korban ők a nyelvi hatalom. „Mert nem csak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet” – vallja Juhász Ferenc.
Arany János ismerte a világirodalmat, a klasszikus költészetet, de ez a tudása csak ráépült arra az eredeti költői tehetségre, amellyel született, s amelyet az anyanyelvből merített. Mert hogy mennyire maga a nyelv ereje teremti a költőt, arra példa Sinka István. Ma már kevesen ismerik; a népi írók csoportjához tartozott, Móricz Zsigmond idejéből. Bihari ridegpásztor családban született, fiatalemberként maga is a juhai között, Isten szabad ege alatt élte napjait, és ebben a pusztai magányban – mint valami természeti képződmény – költészet teremtődött.
Nem irodalmi hatásokra, olvasmányok nyomán, költők ismeretéből kezdett verset írni, hanem miként a pusztán egy madár csőréből kiejtett magból kicsírázik, kinő a virág, úgy születtek a szavak erejéből a ritmusok. Tudjuk, hogy idővel egyetlen bárányát adta egy Petőfi-kötetért. De más támasza nem volt, hacsak arra nem gondolunk, hogy világra jötte idején – minthogy Nagyszalontán született – fölébe lebbent Arany János szelleme. A genius loci. Sinka költővé érésével lehet igazán megérteni, hogy mekkora teremtő ereje van a nyelvnek.
Anyanyelvünk védelmének fontosságát ebben a körben nem kell bizonygatni. Csodálatos nyelv, ahogy persze csodálatos minden nemzetnek a sajátja. Hiszen az anyanyelvek kovácsolják egybe, tartják fenn a nemzeteket. Ezért fájdalmasok az erőszakos asszimilációs törekvések, vagy ha megtiltják vagy korlátozzák az anyanyelv használatát.
De legszomorúbb, ha egy nép megfogyatkozik. Mert vele vész el a nyelve is.
Észak-Olaszországban, a Trieszt–Velence–Udine háromszögben létezik egy kis, fogyatkozó népcsoport; nyelvüket, a friulit már csak kevesen beszélik. Hubay Miklós, a jeles drámaíró még firenzei professzorsága idején ismerte meg őket, és darabot írt a sorsukról. Az Elnémulás megrendítően szép mű. A népet elnyomó hatalom halálra ítél egy asszonyt, aki utolsóként őrzi nemzete nyelvét. A kivégzésére váróhoz beengednek gyóntatni egy fiatal papot. A lelkészt meghatja az asszony és népe sorsa, és azon a rövid éjszakán igyekszik minél több szót megtanulni tőle, hogy hírmondója lehessen nyelvének.
Hubayt nem véletlenül érdekelte a friuliak sorsa, különösen amikor a moldvai csángók nyelvi szigorításairól is hallott. De akadnak más példák is.
A dolgunk tehát, hogy anyanyelvünket megbecsüljük a helyes kiejtéssel, értelmezéssel és őrizzük meg tisztaságát. Szép igyekezetet láttunk ebben a versenyzőktől. Köszönet a felkészítő tanároknak, a buzdító szülők áldozatosságának, és köszönet a diákoknak, hogy részt vettek a megmérettetésen.
És köszönet Győrnek, a Kazinczy Gimnáziumnak a gazdag és mindig szerető vendéglátásért!
Kapcsolódó bejegyzések:
Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott tihanyi perjel köszöntője a verseny megnyitóján
A Kárpát-medencei döntő eredményei
A versenyen Reiser György Lukács fényképezett. A képekből készült galériák itt tekinthetők meg.
