Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott pannonhalmi és tihanyi perjel búcsúzik a napokban elhunyt Szathmári István professzortól.
A hatvanas évek második felében voltam egyetemista. Magyar–orosz szakos. Az ELTE akkor a piaristák épületében volt, a piaristák a Mikszáth téren; onnan jártam, jártunk előadásokra, szemináriumokra. Valahol a második emeleten – a terem számára már nem emlékszem – szinte mindig telt házas előadások voltak: egy alacsony (én sem vagyok magasabb), lelkes, lobogó hajú úr mondta, mondta néhány cédulával a kezében, és a hallgatóság valamiért tényleg hallgatta.
Talán azért, mert megérezték, hogy ennek az embernek szívügye, amiről beszél? Stilisztikaórák voltak. Pontosabban két óra, azaz szünet nélkül másfél óra. Nem volt hosszú.
Sátoraljaújhelyen, harmincvalahány évvel később úgy adódott, hogy Budapestig útitársam lehetett. Nem kellett szóval tartanom, ő beszélt. Nem tudományról, hanem az életéről. Megtisztelt barátságával, bár ritkán – évente kétszer – találkoztunk a kilencvenes évek elejétől. A találkozások sajnos abbamaradtak, az idő elszállt, de a szellem és lélek friss maradt továbbra is.
Lobogó haj – mintha művész lenne. Hamiskásnak tűnő mosoly az arcán, de a tekintete világos. Kicsit hajlott a háta, de a gerince mégis egyenes.
Nem fogom elfelejteni a Sátoraljaújhely és Budapest között elröppent három órát. (Autópálya még nem volt.) Megéreztem, hogy gyökereink közösek. Céljaink ugyancsak. Hogy emberibbé tegyük az embert. Szokták mondani, hogy a stílus: az ember. A stilisztika professzoráról szakértő kollégák nálam sokkal többet tudnak mondani. Én csupán annyit, hogy egyáltalán nem mindegy, miben gyökerezik az ember. Az életünk.
Ő alföldi volt, én dunántúli. Ő református, én katolikus. Beszélgetéseink sokszor – a közvetlen környezetünk számára is élvezetes – „hitvitákba” torkollottak. Testvéri, baráti beszélgetések voltak ezek. Miért is nem vesszük komolyabban a gyökereinket? Keresztények vagyunk és magyarok. És a „keresztény/keresztyén” megjelölés mennyire fölösleges, és mennyire téves: a protestánst nem a „ty” teszi reformátussá, hiszen a kemény katolikus Pázmány az Igazságra vezérlő kalauzt a keresztyén olvasónak ajánlja… „Ty”-vel.
Tanár úr! Professzor úr! Pista bácsi! Pityu bá’! Köszönjük, hogy voltál, hogy számunkra is voltál. Köszönjük, hogy tanulhattunk tőled. Stílust. Emberséget.
Isten veled! Nyugodj békében!
S hadd reméljem, hogy majd egykor, odaát az Igét nem Károli vagy Káldi fordításában fogjuk olvasni és befogadni. Hanem – „ty” ide, „ty” oda – színről színre.