Az elmúlt hétvégén zajlott az 50. Szép magyar beszéd verseny Kárpát-medencei döntője Győrben. Ahogyan a hétvégét a megnyitó és a záróünnepség foglalta keretbe, úgy a tudósításunkat a Juhász Judit köszöntője után Wacha Imre tanár úr záróbeszédével zárjuk.
Munkával ünnepeltünk.
Ötven éve, 1966-ban Győrött volt az eredményhirdetése az első Kazinczy-versenynek. Az eredményhirdetést megszervező és megrendező győri Kazinczy Gimnázium, az Oktatási minisztérium támogató szervei, a Kazinczy Kuratórium, jó néhány neves nyelvész (az alapító atyák) és mi, akik akkor ott voltunk, reménykedtünk, hogy az akkor napvilágra jött „csecsemő” megéli, megéri a felnőtt kort.
Lám, azóta a Kazinczy-versenyek mozgalma, a Kazinczy-versenyek „nagy családjának feje” elérte a „nagypapa” kort is – hiszen ötven éves már. Vele együtt él és virul hites társa, a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny, élnek a pedagógusjelöltek Kazinczy-versenyei, „nagykorúak” lettek családjának más tagjai is: így a Beszélni nehéz! mozgalom, és felnőttek, csaknem 20 évesek lettek az „unokák”, a 12-14 évesek számára szervezett aranyjelvény-szerző regionális Kazinczy-versenyek – Kisújszálláson és Balatonbogláron –, és felnőtt lett az erdélyi – némileg a Kazinczy-versenyek ösztönzésére is indult – Aranka György-versenyek sorozata. (Ez azonban három ikergyermek, mert egyszerre Kazinczy-verseny, nyelvhasználati, valamint próza- és versmondó-verseny is.)
A Kazinczy-versenyekről és általában nyelvművelésről szólva Deme László a következőket írta: „A nyelvművelő törekvések jó ideig az írott nyelvhasználat vizsgálatára szorítkoztak. Az élő beszéd, a hangzó szó gondozására Kodály Zoltán irányította rá a közfigyelmet 1937-ben, de a nyelviségnek ez továbbra is mostohán kezelt területe maradt.” – Fordulatot jelentett […] az 1964-es „egri kiejtési konferencia”, amelynek határozatai között található […] hogy „a konferencia célszerűnek és fontosnak látja az iskolai kiejtési versenyek megszervezését, minél több iskolára való kiterjesztését és országos méretűvé való fejlesztését.
Az egri konferencia e határozatának megszületésekor már öt éve, 1960 óta ott feküdt a Kazinczy-díj alapítólevele, amelynek egyik pontjában az alapító, Péchy Blanka színművész úgy rendelkezik: hogy „az alapítványból – három évenként (színészekkel rádiósokkal váltakozva) részesüljön legalább ötven középiskolai tanuló”. Péchy Blankának 1960-ban életre hívott alapítványa (a Kazinczy-díj alapítvány) találkozott egy olyan gimnázium törekvéseivel, amelyben az anyanyelv ápolása már az alapítást követő első évtizedben kimutatható nevelési feladat volt.
A győri Kazinczy Gimnázium a Kazinczy-alapítvány létrejötte után – Z. Szabó László kezdeményezésére – a város és a megye támogatásával minden évben megrendezi a versenyt, és így a területi versenyek legjobbjai – felkészítő tanáraik kíséretében – országos döntőn személyesen versenghetnek itt Győrben a legjobb 15-15 versenyzőnek járó Kazinczy-éremért.
Immár ötödik évtizede minden év áprilisban.
Tudjuk: ez a „szép magyar beszédért” folytatott versenysorozat fő feladatának az értő-/értető szövegtolmácsolást és – Péchy Blanka szavával élve – a példamutató beszéd eszköztárának elsajátíttatását tekinti.
Természetesen az első verseny után számos tartalmi és szervezeti kérdést kellett tisztázni, hiszen talán semmi nem volt biztos. Főleg az nem, hogy az induló versenyek sorozata miben és mennyiben különbözik és különbözzék a már futó vers- és prózamondó-versenyektől. De hogy a beszédművelésnek, (helyesebben a beszélő művelésének) ügye az évtizedek során ÜGY-gyé vált, hogy a verseny mozgalommá terebélyesedett, az annak is köszönhető, hogy a nyelvtudomány képviselői közül, azután a Művelődési Minisztériumból, és a középiskolák szakfelügyelőinek, vezető szaktanárainak köréből néhány meghatározó személyiség kezdettől nevét, elméleti munkáját és gyakorlati támogatását adta a törekvéshez.
Csak néhány nevet említek meg. A nyelvtudomány művelői közül Deme László, Lőrincze Lajos, Szathmári István, az Oktatási Minisztérium részéről Bencédy József, Hercegi Károly, Gálos Tibor segítette évtizedeken át a versenyt, az OPI és a FPI részéről többek között Szende Aladár, Megyer Szabolcs, Graf Rezső, Forgács Anna.
A Kazinczy-versenyek további (esemény)történetéről itt és most nem szólok. Bárki megtalálhatja többé-kevésbé részletesen az 50. verseny, versenyév alkalmából és tiszteletére megjelentetett és tegnap bemutatott tanulmánykötetben.
Ha az események mögött meghúzódó eredményeket nézzük a versenyek fejlődéstörténetében, akkor a beszédprodukciók alakulásában három nagyobb periódust különböztethetünk meg. Ezt sem részletezem, ez is megtalálható a közreadott tanulmánykötetben.
Az első nagyobb időszakot, talán az első tíz-tizenkét évet az igényes beszéd jellemzőinek vizsgálata (ma úgy mondanám: az igényes felolvasási és beszédnorma, a hangképzési norma kialakítása), megfogalmazása jellemezte.
1970-től már a mondatfonetikai eszközök helyes használatára irányult a figyelem. A helyes értelmes hangsúlyozásra, hanglejtésre, a mondat helyes tagolására – még elsősorban a mondat-egészen belül. A mondat-egészen értve már a mondatláncba beépített és beszerkesztett szövegmondatot is, sőt főleg azt.
Nagyjából 1972-től, majd ’75-től egyre nagyobb mértékben már a forma és a tartalom szorosabb egysége, a szöveg és a hangzás harmóniája felé fordult (mert fordulhatott) a figyelem, arra, hogy mennyire felel meg a hangzás a szöveg stílusának.
Nem véletlenül jelentkezett 1965-ben az egri kiejtési konferencián a kiejtési és beszédnorma megfogalmazásának igénye. Ehhez a Kazinczy-versenyek kiváló előtanulmányaiként is szolgáltak. Ugyancsak ebben az időszakban fordult a tudomány figyelme a szöveg, a szöveg-egész vizsgálata, azaz a szövegtan és a szövegfonetika felé.
Az 1990-ig tartó szakasz második részének már olyan súlyponti kérdései is voltak, mint a szövegszerkezetnek, a szövegstílusnak és a hangzásszerkezetnek, a szöveglátványnak és, a szövegszerkezetnek és a mondatszerkezeteknek a kapcsolata és ütközése, a beszéd- és a szövegszituáció.
A versenyek második ciklusában már határozottan a szövegnek és a szövegben rejlő gondolatoknak a megszólaltatása volt a legfőbb gond. Az, hogy a szöveg ne csak szépen, helyesen hangzó mondatok sorozata legyen, hogy a megszerkesztett és a szövegbe beszerkesztett mondatok hangzásukkal a szöveg belső szerkezeti és gondolati összefüggéseit is érzékeltessék.
A versenyek harmadik nagyobb, máig tartó ciklusában erőteljesen a szöveg és a szöveghangzás összhangja van a figyelem (és a versenyeket követő konzultációk) középpontjában. 1995 után már – fontos bírálati és elemzési szempont volt a szöveg tartalmához illő, stílusának és a beszédhelyzetnek megfelelő hangzásforma. Tehát már az értelmes, értető igényes beszéd.
1995 után már a 12–14 éves korosztály tagjai is országos versenyeken mutathatták be, miként szólaltatják meg értőn, értetően kiváló szerzőknek példamutatóan megfogalmazott gondolatait. Ezeken az – aranyjelvényt szerző – országos versenyeken azonban csak 2005 után vált gonddá a szöveg-egész hangosításának kérdésköre.
Mégis megemlítem: ha a Kazinczy-versenyek általános tapasztalataira tekintünk vissza, azt láthatjuk, hogy időnként vissza-visszatértek a korábban már szóvá tett hibák, modorosságok. Nagyjából négy-öt évenként – ahogyan a versenyekbe újabb és újabb versenyzők „sorványai” kapcsolódtak be – ismét nagyobb gondot kellett fordítani a tiszta hangképzésre, mert több pösze és selypes tanuló is érkezett a versenyekre.
Más jelenségek arra figyelmeztetnek, hogy változatlanul, makacsul, szinte kiirthatatlanul tovább élnek olyan kiejtési „szabályok” („álszabályok”), amelyeknek hibás vagy félreértelmezett voltára éppen a Kazinczy-versenyek hívták fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a Kazinczy-versenyek tapasztalatai és tanulságai még mindig nem mentek át – maradéktalanul – a pedagógusok tudatába. Olykor még a kutatási szakirodalomba sem kerültek bele.
A hiányoknak, a hibáknak oka főleg a gondolkodás hiányában és a mechanikus olvasásban keresendő. Abban, hogy az olvasás és felolvasás tanítása egyrészt megáll azon a fokon, melyet az általános iskola negyedik, ötödik osztályáig elér, a vesszőtől vesszőig tartó olvasástudásig, és nem lép túl azokon a „szabályokon”, amelyek az olvasni tanuló gyermek számára fontosak és jók, de egy fejlettebb fokon már kevésnek bizonyulnak.
Az olvasástechnikát tovább kellene fejleszteni a gondolkodó olvasás felé. Nagyon is érvényes az, amit Illyés Gyula mondott: „A jó magyar írás és beszéd tanítását a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. […] Az írás és beszéd módja mindenkit leleplez.” És érvényesnek kell lennie annak is, amit Babits Mihály mondott az iskolai oktatás lényegéről: „Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd. Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. […] Gondolkodni és beszélni tanítunk. […].
Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy.
Gondolkodás nem képzelhető el beszéd nélkül és megfordítva. […] Ezért a retorika, amely gondolkodni és a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány. […] Beszélni és gondolkodni tehát egyszerre tanulsz és folyton és lassan. De amihez iskolai pályádon állandó gyakorlással szoktatnak, annak lassanként tudatossá is kell válnia benned. Olvasmányaid segítenek ehhez.”
Persze – magam azt hiszem – hogy a Kazinczy-versenyeknek, a Kazinczy-mozgalomnak, az egész „Kazinczy-családnak” volt, van több fontosabb hozadéka is – mindazokon túl, mint amikre eddig rányitottam a figyelmet.
Szerintem valójában nem az anyanyelv nyert ezekkel a versenyekkel. Nem az az igazi és a legfontosabb eredmény, hogy a versenyzők igyekeznek és tudják okosan, értőn, értőn/értetve, stílusosan megszólaltatni kiváló szerzők okos, szépen megfogalmazott gondolatait. Nem az az igazi eredmény, hogy legalább itt – Kodályra visszagondolva – a magyar szó nem cseng hamisan.
Sokkal fontosabb ennél, hogy a magyar ifjúságnak egy jelentős része a versenyekre készülve anyanyelvi és magatartáskultúrát tanult a gyakorlásul kiválasztott szövegek által, ugyanezekből talán észrevétlenül a jó értelemben vett hazafiságot, a népért való munkálkodás eszméjét is magába szívhatta. Hazafiságot, magatartáskultúrát, igényes, logikus gondolkodást, jó nyelvi kifejezési formát tanulhatott a szövegek és a versenyek által.
Tessék csak elgondolni! Ha azt vesszük figyelembe, hogy egy-egy győri versenyen (és az újhelyin is) átlag 120-130 versenyző indul minden évben, akkor az 50 év alatt már legalább 8000 (1400-16000) diák és legalább 5000 tanár tanár vállalta a felkészülés és a felkészítés gyötrelmét-gyönyörűségét, szabadidejét áldozta fel anyanyelvéért ebben az anglomán világban, ahol még a magyar versenydalok is angolul hangzanak el, a magyar együtteseknek is idegen nevük van. És ekkor még nem szóltunk azokról a sokakról és tanáraikról, akik nem jutottak el Győrbe vagy Újhelyre.
Ez az a verseny, ahol a torokrepesztő produkciók helyett szép, okos gondolatok értő/értető tolmácsolása emeli lelkünket olyan magasba, olyan állapotba, amilyet csak akkor érzünk, amikor a himnuszt vagy a szózatot énekeljük.
Ezen a versenyen magunkra ismerhetünk.
Igen, magyarul, anyanyelvünkön tolmácsoljuk a szép, nemes gondolatokat, bár a mi ruhánkon nem csillog flitter, és nem vetül ránk csillogó fény, nem gomolyog köröttünk hamis füstfelhő.
A háttér az igazi mosoly, a belülről sugárzó derű. Közös az örömünk akkor is, ha nem kürtölik világgá a bulvlárlapok, de még a nemzeti rádió, tévé sem. Mert tudjuk, hogy mindig lesz egy csapat…
Természetesen ahhoz, hogy a Kazinczy-veseny elindulhasson, hogy 50 éven át élhessen, hogy a Kazinczy-család egyre bővülhessen, hogy az értő/értető beszéd versenyévé válhasson, hogy az igényes magyar beszéd egyik alapiskolájává és ünnepévé válhasson, hogy a beszéd tudományos kutatásának egyik forrása lehessen, ahhoz a Kazinczy-díj kuratóriumának támogatásán kívül az is kellett, és talán elsősorban az kellett, amiről eddig talán egy szót sem szóltam: a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium igazgatóinak: Kádár Gézának, Hérics Lajosné Kiss Arankának, Németh Tibornak, az intézmény teljes tanári karának, élén Z. Szabó Lászlóval, Héricsné Kiss Arankával, Szívósné Vásárhelyi Zsuzsával, az intézet minden diákjának, dolgozójának (tessék csak a sorfalat álló matrózgalléros kisdiákokra, az ételeket felszolgáló diákokra és nem utolsó sorban az ételeket elkészítőkre gondolni!), mindnyájuknak áldozatos, figyelmes munkája tette széppé a beszéd ünnepét. Ebbe a láthatatlan munkába 50 éven át beletartozott a verseny-napok anyagi fedezetének megteremtése és biztosítása (ehhez a „támogatók” megkeresése, megtalálása), a támogatók támogatása, a versenyzők és kísérőik ellátása, a díjak, ajándékok beszerzése egészen az étkezés, étkeztetés megszervezéséig.
Minderről maguk a szervezők, rendezők, a „láthatatlan” munkások nem beszélhetnek. Ezért a „krónikás” mond köszönetet a Kazinczy-versenyek minden résztvevőjének nevében.
Végezetül engedtessék meg egy szubjektív gondolat.
Itt Győrött van egy tér, amely számomra szent hely. Ez a tér a Széchenyi tér.
Egyik oldalán ott áll két iskola. Az egyikben Révai Miklós is tanított annak idején, a másik a bencések Czuczor Gergelyről elnevezett gimnáziuma. A gimnázium mellett ott a templom. Velük szemben egy kis köz sarkán egy nevezetes műemlék áll vagy állt, a „vasfa”.
Ez a nevezetes emlék, az ún. vasfa, valaha élő fa volt egy ház tövében. Törzse szinte vassá vált a beléje vert sok száz, sok ezer apró szögtől. A szögeket annak idején a Győrön áthaladó vagy egy ideig itt is időző, az egyik mestertől a másikig vándorló (peregrinus) mester-legények verték a fa törzsébe, annak jeléül, hogy – mesterségbeli tudásukat gyarapítandó –nyugati mesterekhez indultak tanulni. Vándoréveik leteltével, hazajövet ebbe a fába vert szöggel jelezték, hogy megszerzett tudásukat hazahozták, hazájukba; és most már anyanyelvükre, magyarra fordítva adják tovább az itthon maradtaknak. Ezek a peregrinus mesterlegények és diákok végigvándorolták az akkori fejlett Nyugatot. Felkeresték a híres, tudós mestereket, a neves egyetemeket, Párizs, Róma, Heidelberg, Utrecht, Leiden, Bázel, Amszterdam, London, Krakkó és más városok egyetemeit, hogy friss tudásra tegyenek szert. Sokszor úgy, hogy egyik mestertől a másikig, egyik egyetemről a másikra, a másik egyetemi városba mentek át, majd vissza-visszatértek a már korábban megtapasztalt egyetemre, de már tanítani. A fontos az, hogy mind visszatértek őket „útra bocsátó” hazájukba, szűkebb pátriájukba, hogy az otthon maradottaknak átadják megszerzett új ismereteiket, és új tudásukkal gazdagítsák „elmaradott” és elmaradottá tett szűkebb és tágabb hazájukat és annak népét – és az új ismereteket hordozó nyelvet magyarrá téve gazdagítsák „édes anyanyelvünket”, kiművelt emberfőket nevelve a szegény hazának.
Így hozta haza „tudománykáját” a zsoltárfordító, szótáríró, egyetemalapító Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró, a pedagógus Apáczai Csere, a betűmetsző nyomdász Tótfalusi Miklós, a szótáríró Páriz Pápai Ferenc, a nyelvújító Kazinczy és Aranka György, a két matematikus: Bolyai Farkas és János, a „kertész” Festetics báró, a szótáríró Czuczor Gergely, a fizikus Jedlik Ányos, a könyvtáralapító Szécsényi Ferenc és Teleki Sámuel, a hídépítő, folyamszabályozó Széchenyi, a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert és még sokan mások. Útjukat nem jelezte és nem jelzi a vasfába vert szög, de igen a nemzet tudását, tudományát segítő munkák, létesítmények, intézmények hosszú sora.
És a vasfa mögött ott van a Kenyér-köz.
Nem jelkép-e ez a tér? A világra nyitó iskola: a tudás háza, a templom: az emberséget adó hit háza, velük szemben a gyakorlati tudás gyarapítását, a kinn Nyugaton megszerzett új ismeretek hazahozását igazoló-bizonyító vasfa. És mögöttük ott a KENYÉR!
Kedves Versenyzők! Ti is ilyen vándordiákok vagytok. Tudást szerző utatokon eljutottatok ide Győrbe, hogy megmutassátok, mennyire ismeritek anyanyelveteket, mennyire vagytok birtokában annak az anyanyelvnek, amely a tudás megszerzésének és továbbadásának legfőbb eszköze.
Abban reménykedem, hogy abban a képzeletbeli fában, amelyet a Kazinczy Gimnázium ültetett el és nevelt a Kazinczy-versenyekkel ott van mindnyájunk képletes szögecskéje. (Köztük talán a magamé is.) Igyekezzünk, hogy a Kazinczy-versenyek szellemi fája valóban anyanyelvünk igazi vasfája, mindnyájuk vasfája legyen.
Wacha Imre
Győr, 2015. április 19.
