Ismeret és nyelvKözösség és nyelv

„Nem merni, amit merni kell, gyalázat”

2023. április 21. április 26th, 2023 Nincs hozzászólás

2023. április 21-én Kazinczy Ferenc mellszobrának megkoszorúzásával kezdődött az 57. Kazinczy-verseny döntőjének első napja. Az ünnepi eseményen Kovács László, a somorjai Madách Imre Gimnázium nyugalmazott igazgatója mondott megemlékező beszédet, melyet alább változatlan formában, teljes terjedelmében közlünk.

Kedves Barátaim!

Egy nem akármilyen felszólítással, kéréssel, paranccsal állok itt most, mikor felszólítom Önöket annak nevében, aki ezt írta több mint 200 évvel ezelőtt Kölcsey Ferencnek: „Rajtunk áll barátim, hogy héroszi legyünk a nyelvnek.”

Kazinczy Ferenc írta ezt, s hagyta ránk – az ő szavával élve – maradékira, hogy tegyünk meg mindent nyelvünk, anyanyelvünk fönntartásáért, fejlődéséért, virágzásáért. Ez lett hát mindannyiunknak, Fábry Zoltán szavaival: létparancsa, történelmi elkötelezettsége, vizsgáztató erkölcse. Tartozunk vele a 264 éve született Kazinczynak, aki maga valóban hérosza volt a nyelvnek. „A maradék tanúja lesz tetteinknek, rettegjük ítéletét!” – mondotta.

Vajon maradéki, köztük mi, megtettünk-e mindent, hogy neki ne kelljen rettegnie az utókor ítéletét, s ne kelljen nekünk se rettegni, ha két évszázad múltán valahonnan visszanéz ránk szigorú szemével.

Mert miben is tudta követni több nemzedéknyi utókora a nyelvnek e héroszát? Fordíthatjuk úgy is a kérdést, miben tudjuk követni őt, miben lehet példaképünk ma Kazinczy Ferenc?

Egészen biztosan emberi magatartásában. Mert pályája kezdetén, lelkes jozefinistaként, tanfelügyelőként, a jakobinus mozgalom politikai elkötelezettjeként, később az irodalmi élet szervezőjeként, mindig és mindenkor elveihez hű magatartást tanúsított. Példánk lehet abban, hogy új eszméket hirdetett, s igaz polarizálta velük a magyar közgondolkodást, ám önvizsgálatra és önismeretének radikális módosítására sarkantyúzta nemzetét, s ezzel mozgatta a fejlődést az üdvözítőbb társadalmi nemzetállapot felé.

De azt sem szabad elfelejteni, hogy nyitott lélek volt, aki minden hasznos gondolatnak hívévé szegődött, különösen, ha alkalmasnak tartotta céljai szolgálatára. Éppen nyitottsága következtében válhatott a későbbi korok írói szemében a magyar progresszió példájává. Kazinczyra valóban úgy tekintenek a kortársak és utódok, mint a haladó gondolkodás hívére, mint az Európához sorsát igazítani akaró magyarra.

Azt, hogy a magyar világ más képet mutatott az 1830-as évek elejétől, mint a 18. század végén, elsősorban – történelmileg – ennek a vékonydongájú, némiképp voltaire-i arcélű jozefinista férfiúnak köszönhetjük.

Ady írta róla: „… tudjátok-e, ki volt önmagának, Magyarországnak s a nemzetközi humanizmusnak és kultúrának ez a Kazinczy? Darabontlélek, akinek a gondolkodásától még Berzsenyinek Kazinczyval szemben alázatos forró szerelmes barátsága is sokszor megriadt. Szabadkőmíves, Martinovits társa, könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár.”

Maga így fogalmazta meg alapvető emberi magatartását: „Merjünk szabadon, s tiszteljük magunkban és másokban a vélekedés szabadságát.” Türelmes volt vallási, felekezeti és nyelvi tekintetben; a fölvilágosult elme magasából kezelte ezeket az emberi megosztottságokat, míg viszont megtartó kincsünket, anyanyelvünket, s a kortársak irodalmi és képzőművészeti ízlését a korhoz közelebb igazítandó egy modern köznyelv alapjait kezdte lerakni, s az irodalom erőit szellemi gyeplőjére fogván az Akadémia alapításáig egymaga töltötte be több tudós testület irányítójának szerepkörét.

Amit a fölsorolt terepeken véghezvitt, az utókor nyelvészeinek, íróinak, irodalomszervezőinek, műtörténészeinek folytonosan kötelező feladata lett, s ha ma ezeket a teendőket végezzük, a mesterünk és példánk, Kazinczy Ferenc által kijelölt irányokban törünk csapást.

A felvilágosult türelmes elme iskolafelügyelőként is óriásit cselekedett. Az akkori Magyarország majd negyedére terjedt ki az a kassai terület, melynek tanfelügyelője volt. Hetvenkilenc iskolát vett át, működése harmadik évében már százhuszonnégy iskoláról adott számot.

Az elemi iskolákban akkor már hét népnek a nyelvén tanítottak: magyarul, németül, szlovákul, szerbül, horvátul, románul és ruszinul. S csak kívánhatjuk, hogy példa lehetne Kazinczy azok előtt is, akik ma ennek a kerületnek az iskoláiból, tankönyveiből még a magyar nyelvet is ki akarják tiltani. Kazinczy nagyon fontosnak tartotta a pedagógiai munkát: „Szép és dicső dolog a haza jövendő boldogságán dolgozni – írta egyik levelében – , kilesni a rejtekben levő talentumot és azt művelésbe hozni, hogy idővel nagy fényű tagja legyen a társaságnak.”

A nyelvújítás harcaiban érte a legtöbb sérelem, pedig egészen biztosan ebben a harcban is a haladás oldalán állt. Módszere és eszközei bizonyára időnként vitathatók voltak, ám az elérendő cél, a polgárosodó társadalom számára korszerű nyelv kimunkálása vitán felül a haladást szolgálta. Az Ortológus és neológusban ezt így fejti ki: „… a haladók és veszteglők között mindig támada ellenkezés, azok örültek a nyelv és a nemzeti erő kifejlődésének, és ezek a változásban rontást, mégpedig akart rontást láttak.”

A hazai nyelv mélységes tiszteletét és az attól elválaszthatatlan haladáselvet meggyőző érvként használta fel tanulmányában. S ebben, ahogy ezt a harcot, progresszív elveit fel nem adva, kiegyenlíti, ebben is lehetne példa Kazinczy kortársainak számára is.

Kazinczy nemcsak a 19. században, de a 20. században is példa lehetett, különösen azokon a tájakon, ahol működött, a Felvidéken. Fábry Zoltán írta róla: „Kazinczy példaképünk lehetett: embermagyar, emberpolitikai állásfoglalás a barbár tekintetnélküliségben.”

A tübingiai pályaművében írja Kazinczy: „A hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszorosabb kapcsa még azoknál is, kiknek nemzetek különböző részekre szaggattatott és egy testet többé nem tészen.” Bizony úgy hozták terhes idők, hogy nemzetünk immár egy testet nem „tészen”, így egyetlen kapcsa a nemzeti szeretetnek a nyelv maradt. Kazinczy örök kortársunk szellemi értelemben is, a példában, amelyet nekünk, mai magyaroknak, nekünk kisebbségi magyaroknak mutat körös-körül a Kárpát-medencében.

A bátorításban, hogy íme, minden népközösség és töredéknemzet számára adott a felemelkedés, a fejlettebb társadalmú népek közé a besorolás lehetősége, ha legjobbjai megtalálják számukra az emelkedés formuláját. Kazinczy ezt találta meg nekünk a szóban, a nyelvben. Ebben máig példánk, ebben kell őt követnünk. Tenni kell, tennünk kell nyelvünk egységéért, mert „nem merni, amit merni kell, gyalázat.”

 

Kapcsolódó bejegyzések:

Megkezdődött az 57. Kazinczy-verseny győri döntője

Az 57. Kazinczy-verseny győri döntőjének eredményei

Az igaz, a természetes, a jó és a szép – Eőry Vilma záróbeszéde a Kazinczy-verseny díjkiosztóján

Kép és szöveg: Reiser György Lukács. Több kép a kapcsolódó galériában.

Leave a Reply