Közösség és nyelv

„Anyanyelvünk nemzeti kincsünk” – Juhász Judit megnyitóbeszéde a magyar nyelv hetén, Nagyváradon

2017. június 07. július 3rd, 2017 Nincs hozzászólás

Rendhagyó módon a partiumi Nagyváradon rendezték meg idén a magyar nyelv hete megnyitóünnepségét. Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke április 25-én a következő szavakkal nyitotta meg beszédét: „…feltett szándékunk, hogy […] az 51. magyar nyelv hete újabb és újabb találkozások sorát nyitja majd meg számunkra.” A teljes ünnepi beszédet alább olvashatják.

„Tisztelt Elnök Urak! Rektor Úr! Miniszterelnöki Főtanácsadó Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Ünneplő Közönség!

Nagy öröm számunkra, hogy idén a Partiumi Keresztény Egyetem ad otthont a magyar nyelv hete megnyitó ünnepségének. Jeles évfordulók – Arany János és Szent László Király Éve, s a reformáció fél évezredes jubileuma is – megerősíti, nyomatékosítja az Anyanyelvápolók Szövetsége és az Anyanyelvi Konferencia szándékát: 2017-ben a Szamos-menti városban rendezzük meg a nagy hagyományú esemény 51. nyitó rendezvényét.

Nagyvárad számomra mindig is a történelmi emlékezés megszentelt helye volt. Kivételes históriai, irodalmi, művészeti, szellemi gazdagságára jellemző, hogy például a VÁRADI REGESTRUM avagy jegyzőkönyv latin nyelven ugyan, de 389 jogesetet  örökített meg, amelynek tárgyalásait 1208 és 1235 között a váradi káptalan előtt folytatták le. A jegyzőkönyv több mint 700 helynevet és 2500 körüli személynevet őrzött meg az 1205 és 1235 között uralkodott „alkotmányos” király, az Aranybullát kibocsátó II. Endre korából.

Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos városában született hazánk első, versre ihlető könyvtára, a váradi püspök, később esztergomi érsek Vitéz János reneszánsz bibliofil gyűjteménye, amelyben valamennyi tudományághoz tartozó könyv föllelhető volt. Egy részüket a firenzei másoló műhelyben készíttette el a tudománypártoló főpap. Joggal jegyezte le irodalomtörténeti értékű költeményében Janus Pannonius – Április Lajos fordításában idézem – „Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,// Híres könyvei drága régieknek,// Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él; // Költők isteni pártfogói: Múzsák// Többé nem szeretik Castaliát már.// Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”  Azért is említem szívesen Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versét, mert 2015. május 15-én a 13. Anyanyelvi Konferencia keretében a Partiumi Keresztény Egyetem Lorántffy Zsuzsanna Tanárképző intézetének épületében Búcsú Váradtól címmel egy különleges hangfantázia ősbemutatója zajlott le Balázs Géza, Magyari Sára és Pölcz Ádám előadásában. A vers román változatát Gui Cristian egyetemi hallgató mondta el. A 15. századi búcsúvers évszázadok múltán tehát egy – nemcsak gesztusértékű – örömteli találkozás lehetőségét teremtette meg. Ahogyan Magyari Sára írta:

„Találkozni egy latinul írt magyar szerző nagy versének első román fordításával örömet szerez annak, ki mindkét kultúrában otthonosan mozog. De részese lenni a fordítás létrejöttének, az első román nyelven való bemutatásnak és egy játékos hangfantáziának több mint felemelő érzés. A búcsú és a találkozás első látásra egymást kizáró cselekvést jelöl, pedig ha jobban megfigyeljük jelentésüket, érzékelhető a kettő szerves összekapcsolódása: csak ha létrejött a valódi találkozás, akkor élhető meg a valódi búcsú is. Érdekes, mennyi dal, vers szól a búcsú fájdalmáról, míg a találkozás öröme elsikkad, elfelejtődik, jelentéktelenné válik. A Búcsú Váradtól azért is lehet emlékezetes vers, mert végig ott lebeg a köszönet, a hála, az áldás benne és az új felé indulás reménye.”

 

Hiszem, hogy a két évvel ezelőtti Anyanyelvi Konferencia csöndes, de beszédes eseménye volt a vers román fordításának megszólaltatása.

Balázs Géza szavait kölcsönözve: megtörtént „… egy város múltbeli és ma főként kisebbségiek számára fontos értékeinek felmutatása, mely egy másik – többségi nyelven – tesz tanúbizonyságot. Felvillant valamit a múltból. A történelem egy pillanata elevenedik meg. És mi nem kérkedünk, hanem újabb és újabb találkozásokat (szövegek között, emberek között) hozunk létre”.

Igen, feltett szándékunk, hogy – a magyar kisebbséget sújtó – államnyelvi dominancia, s minden kedvezőtlen, fájdalmas vagy mélyen felháborító jelenség ellenére is az 51. magyar nyelv hete újabb és újabb találkozások sorát nyitja majd meg számunkra. Találkozásokat határok és előítéletek nélkül az anyanyelv és a nemzeti kultúra iránti kölcsönös tisztelet és elkötelezettség jegyében. Reményteli eseménynek tartjuk, hogy az ünnepi hét központi helyszíne Nagyvárad, hogy a „nyitány” először szólal meg külhoni magyar városban.  Az immár több mint fél évszázada munkálkodó Anyanyelvi Konferencia, hivatalos nevén a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, amely a nagyvilágban szétszóródott magyar értelmiség párbeszédének élő fórumát teremtette meg a kétarcú szocializmus évtizedeiben, – összefogva az Anyanyelvápolók Szövetségével – napjainkban új lendületet adhat nagy múltú kezdeményezésének.  Nem tagadhatjuk, hogy a legutóbbi évtizedekben az anyanyelvi mozgalom közéleti befolyása radikálisan csökkent. Amiként erőteljesen csökkent a műveltség értékének árfolyama is. Ez a tapasztalata a történelmi múltú Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak is, amellyel néhány napja megújítottuk negyedszázados együttműködési megállapodásunkat, s amely a kezdetektől tevékeny részese, motorja volt a magyar nyelv hete rendezvénysorozatának.  Grétsy Lászlónak, az Anyanyelvápolók Szövetsége örökös tiszteletbeli elnökének visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy ötvenegy évvel ezelőtt a TIT magyar nyelvi és irodalmi szakosztálya vezetőségi tagjaival arról beszélgettek, nem lehetne-e Kulin Györgyék remek kezdeményezésének, a Csillagászati Hétnek a mintájára kísérletképpen egy olyan hét megszervezésével is növelni az anyanyelv iránti érdeklődést, amelynek programja teljes egészében az anyanyelv.

„A lényeg az, hogy 1967 tavaszán meg is jelent a TIT ismeretterjesztő palettáján az új szín: A magyar nyelv hete rendezvénysorozat, amely egy hétig tartott s összesen öt előadásból és egy anyanyelvi ankétből állt. Jól emlékszem rá, hiszen kétszeresen is érdekelt voltam” – írja a kezdeményező Grétsy László. „Egyrészt én tartottam az egyik előadást (az még abban az évben meg is jelent a Magyar Nyelvőrben), másrészt pedig Nyelvtudományi Intézet-beli főnökömmel, Lőrincze Lajossal, a TIT országos elnökségi tagjával, valamint Kovalovszky Miklóssal közösen vezettük az Édes anyanyelvünk ankétot, amely abból állt, hogy mindhárman tartottunk egy 10-15 perces kiselőadást, majd utána felváltva válaszoltunk a jelenlévők ránk záporozó kérdéseire.” A „kísérlet” osztatlan sikert aratott. „Bőven foglalkozott vele a sajtó is – már éreztük, hogy nem szabad abbahagynunk. Meghirdettük a magyar nyelv hetét a következő tavasszal is, s nagy örömünkre akkor már egy-két megyei TIT szervezet is az ügy mellé állt… A továbbiakban pedig  évről évre egyre nőtt a rendezvény ismertsége, népszerűsége… Csodálatos érzés volt azt látni és tapasztalni, hogy a megyei központok után és mellett a kisebb városok, majd az alig néhány száz (!),  vagy ezer lelket számláló települések is jelentkeztek, s szinte követelték, hogy egy-két előadás erejéig ők is részesei lehessenek ennek az országos mozgalommá terebélyesedett  mozgalomnak. Noha ma már szinte hihetetlennek tűnik: 1986-ban, amikor Borsod-Abaúj-Zemplén megye volt a központi rendezvények színhelye, pusztán abban a megyében 473 előadás hangzott el a magyar nyelv hetén anyanyelvünkről. És több ezer anyanyelvi program az országban…!”

 

Még 1996-ban is több mint 600 előadást, programot szerveztek. A kilencvenes évek változásai azonban súlyosan érintették az anyanyelvi mozgalmat. Töredékére csökkent a TIT költségvetése, az addig biztos hátteret jelentő állami vállalatok szétesésével eltűnt az a háttér, „amely nélkül egy ilyen nagy volumenű, egy-két hét leforgása alatt akár több ezer előadást, vitaestet, anyanyelvi vetélkedőt stb. magában foglaló esemény-, illetve rendezvénysorozat szinte elképzelhetetlen” (Grétsy). A leszálló ág éveinek társadalmi-gazdasági és mentális történéseivel most nem foglalkozunk, akárcsak azzal a meglehetősen durva és nyilvános támadássorozattal sem, amely a nyelvészek egy köréből a nyelvművelő mozgalmat érte. Egyik sem használt. Ám az anyagi nehézségek, a médiumok fokozódó közönye és a „fölöslegesnek” ítélt nyelvművelő mozgalmat ért „bírálatok” sem ingatták meg azt a meggyőződésünket, hogy anyanyelvünk nemzeti kincsünk, legfontosabb nemzetösszetartó erőnk.

A magyar nyelv hete vázlatos történeti áttekintésekor nem hagyhatjuk említés nélkül az 1989-es tavaszi rendezvényt. Ismét Grétsy tanár úr feljegyzéseiből idézek: „Eger és Heves adta a központi helyszínt. A rendszerváltó hangulatot jól jelzi a központi téma címe: Nemzet, nemzetiség és anyanyelv. Az ünnepi ülésen elnöklő Lőrincze Lajos bevezetőjében arról szólt, hogy a magyar nyelv heti rendezvények 23 éves történetében lényegében most először esik szó a határainkon kívüli magyarság nyelvhasználatáról. Az ünnepi megnyitóbeszédet Pozsgay Imre államminiszter tartotta. Beszédében arról szólt, hogy valódi fellendülés nem képzelhető el egyetemes magyar nemzeti nyelvmozgalom nélkül. Néhány sor Pozsgay beszédéből: „Tiszta szívvel vallom, hogy érték magyarnak lenni. A magyarság nélkül silányabb lenne Európa és a világ. Az itt a kérdés, hogy beléphetünk-e ismét Európába, és milyen árat kell fizetni érte. Én azt hiszem, hogy Európába csak magyarságunkban és anyanyelvünkben megerősödve léphetünk be”. A továbbiakban arról beszélt, hogy nem szabad megfeledkeznünk a 15 milliós kis nép azon harmadáról, amelyik határainkon kívül él. „Magyarországot csak területében csonkíthatják meg, de mi magyarságunkban csonkítjuk meg magunkat, ha róluk nem veszünk tudomást”.

Csaknem harminc éve már annak, hogy elhangzottak ezek az akkoriban felkavaró, máig érvényes szavak. A magyar nyelv hete rendezvény-sorozata pedig fél évszázados mozgalommá nőtt, – habár a legutóbbi évekből már csak szerény statisztikai adatokról számolhatok be. Szövetségünk ifjú nyelvészek számára 2017-től tekintélyes ösztöndíjat ajánlott fel, ez juttatta eszembe, hogy fiatal kutatókra vár az a feladat, hogy elvégezzék a magyar nyelv hete fél évszázadának összetett eseménytörténeti és tudománytörténeti elemző munkáját, s érvényes javaslatokat, megállapításokat tegyenek az ismeretterjesztés napjainkban is vonzó, élményszerű és hiteles módszereiről. Jeles elődeinkre, az ő értékszemléletükre tekintve és mai erőinket számba véve minden esélyünk meg van arra, hogy a kulturális kormányzat (erőfeszítéseinket méltányoló) támogatásával – az Anyanyelvi Konferencia, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat összefogásából – megerősödve, megújulva, immár Kárpát-medencei hatókörrel kibontakozhat a hazai tudományos ismeretterjesztés – méltán mondhatjuk – hungarikummá nemesedett műfaja. Idén április 24-30-ig Magyarország tíz megyéjében és Budapesten több mint ötven anyanyelvi előadás, – jórészt Arany Jánosról, az ő nyelvművészete szerepel központ témaként, de számos rendhagyó magyar óra és egyéb anyanyelvi rendezvény is jelzi az újrakezdés szándékát. Reméljük a befogadó, érdeklő közönség is éltető közeget ad majd az előadók számára. S jövőre gyarapodik a táboruk…

Az 1989-ben életre hívott Anyanyelvápolók Szövetsége mellett, Péntek János kolozsvári professzor elnökletével két évtizede eredményesen dolgozik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége – néhány hete velük is megújítottuk hivatalos együttműködési szerződésünket; – a súlyos körülmények ellenére is remekül dolgozik az Anyanyelvápolók Kárpátaljai Szövetsége; a szép beszéd-, a kiejtési-, a helyesírási és retorikai versenyeken sikeresen szerepelnek a felvidéki és délvidéki gyerekek is. Évente több tízezer diákot kapcsol az anyanyelvi mozgalomba a Kazinczy-, az Aranka György és a többi anyanyelvi verseny, a közös táborozások, a Beszélni nehéz! szakkörök hálózata! A  sok közös élménynek köszönhetően, ugyanakkor a szemük láttára zajló nyelvvesztés és az önfeladás megannyi drámáját látva a hozzánk tartozók, az anyanyelvi mozgalom önkéntesei jól ismerik  Kazinczy Ferenc 1808-ban írott üzenetét: „A hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszorosb kapcsa még azoknál is, kiknek nemzetek különböző részekre szaggattatott….” Péntek János professzor megfogalmazásában: „Az állami hovatartozásában, felekezetiségében megosztott magyarság számára a nyelv az együvé tartozás és az azonosságtudat alapja. Az identitás megőrzés legfőbb feltétele a nyelv megtartása”.

Fontos számunkra Kosztolányi Dezső véleménye is: „A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sosem lehet véglegesen „rendbe hozni”, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék”. Péntek János is bennünket erősít, szinte feladatot tűz ki szavaival: „Szükség van a nyelv karbantartására, a követhető nyelvi minta felmutatására, szükség van a szabályozottság és a helyesség érvényesítésére, a tudatosság és a nyelvi hűség erősítésére. Nagy nyelvek árnyékában csekély és kishitű az a program, hogy a magyar nyelvnek meg kell maradnia, számunkra pedig az, hogy meg kell őriznünk anyanyelvünket. A magyar nyelvnek a kisebbségi közösségekben is a maga teljességében, földrajzi és társadalmi kiterjedésében, a maga fényében, sokféleségében és egységében, természetes, szabad használatában kell megmaradnia. Itt Erdélyben a magyar nyelv történelmi és táji értékeit is kamatoztatnunk kell.” Nos, akkor Janus Pannoniussal szólva: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”

Nagyvárad, 2017. április 25.

Juhász Judit

Leave a Reply